- Még egyszer gratulálunk a nyári sikeres övvizsgádhoz. Végre az öved is megérkezett Japánból! Milyen érzés most, hogy a kezedben van?
Köszönöm szépen! Misztikus érzést ébresztett bennem, alig bírtam abbahagyni a mosolygást. Ez azóta is tart, minden alkalommal amikor a kezembe foghatom. Mindig is nagy becsben tartottam az öveimet, így ez sem különb, valahogy mégis személyesebb, és több energiával tölt fel, hiszen úgy érzem, egységesen magába foglal minden lépcsőfokot és kihívást, amit idáig teljesítettem.
- Az biztos, hogy hosszú az út idáig. Te mikor és hol ismerkedtél meg a karatéval?
A harcművészetekkel 2009-ben ismerkedtem meg, egy teljesen idegen csapat edzésére vittek el Gazdagrétre. Kicsit tartottam ettől a téves előítéletek miatt, de végül nagyon megszerettem, főleg a közösség és az edző hatására. Konkrétan a kyokushin karatét egy évvel később, 2010. áprilisában kezdtem, amikor is kiderült, hogy egy számomra is kedves családi barátunk dojo-t indított Budafokon.
- Itt meddig folytattad az edzéseket, milyen övfokozatig jutottál? Hogy alakult a karatés pályafutásod?
Gyuri senpainál 7 éven át edzettem megszakítás nélkül, egészen 3. Kyu fokozatig jutottam. Sajnos külföldi tanulmányaim miatt végül szünet következett, fájó szívvel távoztam a csapat mindennapjaiból.
- Hogy találtál rá a csapatunkra és mikor csatlakoztál?
Úgy 2014 körül egy közvetett ismerősöm tudomására jutott, hogy én is kyozom, ezért elhívott egy edzésre Újbudára. Később, külföldi tanulmányaim után az eredeti dojomban sajnos nem volt már kortárs, így új hely után kellet néznem. Az újbudai dojo ironikus módon pont akkor ugrott fel egy hirdetésben. Mivel az évekkel ezelőtti edzést is élveztem, rászántam magam, hogy ismét, egyedül lemenjek. Elsőre kissé ijesztőnek tűnt a rengeteg új ember, de itt is csak segítőkészségre és befogadásra leltem. Szimpatikus volt a klub, így 2019 áprilisi csatlakozásomat követően pár hónapon belül átigazoltam.
- Nálunk elkezdtél komolyabban foglalkozni a versenyzéssel, felnőttként mi a motivációd ezzel kapcsolatban?
Így igaz. Eleinte csak a csapattal töltött idő vonzott be, de hamar rájöttem, hogy a külső visszajelzések is nagyban hozzájárulnak az egyéniségem és a formagyakorlataim fejlődéséhez.
- Idén elkezdted az edzőképzést is, illetve segítesz a Bocskai iskolás csoportoknál. Milyen céljaid vannak ezen a területen?
Szeretném edzőként is visszaadni azokat az élményeket, az odafigyelést, nevelést és törődést, amit én is átéltem az évek során. Célom hogy saját csoportot, akár klubot vezessek a nem túl távoli jövőben, az életem szerves része maradjon a karate ebben a formájában is.
- Térjünk rá a nyári övvizsgára. Hogy zajlott a felkészülésed? Hogy készültél a covid alatt, a munkád mellett?
Szerencsére az 1.kyu-s felkészülés nagy támpontot adott előző évről, tudtam, hogy hasonlóra kell számítanom. Beszélgettem előző évben fekete övre vizsgázókkal és más mesterekkel is, tanácsaikat igyekeztem magamra adaptálva beépíteni. Nagy segítségemre volt Váczi Zoli Sensei és Varga Zoli senpai, akik extra edzéseket vezettek nekünk. A legnehezebb rész a pszichés felkészülés volt. Az 1.kyu-s vizsgámat követően igyekeztem minden alkalommal úgy edzeni, hogy az aznapi legrosszabb formám is bőven megfelelő kategóriába számítson. Lelkileg ez hosszú távon egy új, nehéz, de élvezetes kihívás volt. A küzdelem terén kellett a legtöbbet fejlődnöm, a klubból szerencsémre többen is önként jelentkeztek a felkészülésben való segítségnyújtásban. Ez jól esett, hatalmas löketet adott. A határaink elérése és azokon túllépés "mindennaposnak" mondható edzéseken, ám a komfortzónán kívüli edzés, az, hogy ennyire túl kellett lépnem a korábbi kereteimen nem csak a vizsgafelkészülésben, de a mindennapi életben is sokat változtatott rajtam. A Covid-helyzet szerencsére kevésbé nyúlt bele a felkészülésbe, sőt, az itthonról való munkavégzés sokszor meg is könnyítette az edzések rugalmasabb kezelését. Sajnos vizsgafelkészítő edzés kevesebb volt a tavalyi évhez képest, így önállóan több energiát kellett belefektetni.
- Elmondásod szerint küzdelemben kellett a legtöbbet fejlődnöd. Végül ez volt a legnehezebb számodra a vizsgán?
Igen. Természetesen nem volt könnyű, de nagyjából úgy zajlott le, ahogy arra számítottam. Próbáltam a gyengeségeimet felismerni és dolgozni rajtuk a megelőző hónapokban, a táborokban és külön edzéseken pedig minél többféle emberrel küzdeni, küzdőstílusokat megismerni, megtanulni kezelni. Edzések végén külön felületerősítést végeztem. Mentálisan jóval korábban elkezdtem felkészülni, hogy végkimerülés közeli állapotban is higgadt és tudatos tudjak maradni. Persze a tatamin nem kíméltek, de körül voltam véve támogató emberekkel, a küzdelem közbeni mélyponton túljutni sokat segített az ott lévők szurkolása is. Összességében elégedetten zártam küzdelmeimet.
- Milyen volt a vizsgát megelőző tábor? Hogy érezted magad Mátraházán?
Nagyon jól éreztem magam, nagyban hozzájárult a vizsgához és annak hangulatához, hogy volt pár napunk elzárva az erdő közepén. Így minden mást ki lehetett zárni, teljesen átszellemülni, majd ráhangolódni a megmérettetésre. A mesterek a végsőkig nyugtattak, támogattak bennünket, segítették munkánkat.
- Mit mondanál azoknak a fiataloknak, akik már karatéznak jó pár éve, de hosszú még az út a fekete övig?
Elsősorban azt, hogy mindig higgyenek önmagukban és képességeikben, azon dolgozzanak, hogy az aznapi legjobbat kihozzák magukból, és jó emberek legyenek. Törekedjenek, hogy ismerjék ki önmagukat, hallgassanak az érzéseikre. Próbáljanak meg tudatosabbak lenni. Amikor épp nincs kedv egy edzéshez, nem a világ vége egy kis kihagyás. Ilyenkor érdekes felfedezni, miként tevődik át a karate a személyiségünkbe és mindennapi tevékenységeinkbe. Fontos viszont a jó pillanatokat mélyen magunkba zárni, hiszen ezek lesznek, amik végül visszacsábítanak. Ugyan hosszú út vezet a fekete övig, mégis az számít igazán, amit ez alatt él meg az ember. Itt nem csak a kemény edzéseket értem, hanem a társaságot, a táborokat, a közös élményeket. Színes övesként én sem hittem az olyan mondatokban, hogy "nem számít az övszín", ám egyre jobban közeledve a feketéhez, de inkább utána valahogy mégis értelmet kezd nyerni az állítás. Nem a vizsga pillanatában válunk varázsütéssel éretté a fokozatra. Ennek ellenére ez egy fontos mérföldkő, amit nem szabad alábecsülni. Az eddig befektetett erőnek, energiának és áldozatoknak a megkoronázása. Felemelő érzés, ami energiát ad. Az ember elkezdi érezni, ez inkább egy új kezdet, mint végcél. Érdemes így tekinteni rá. Mindenkinek kitartást kívánok!
- Azt hiszem, ehhez nem is tudok mit hozzáfűzni, nagyon jól összefoglaltad! Köszönöm szépen a beszélgetést! További tapasztalásokat és élményeket kívánok neked a karatéban!
Nagy Nóra Bíborka
